Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Történetek

Tudástár

A szeretet árvái

Láttam az embereket félni, de nem a sötét riasztotta meg őket, hanem a fény.
Szeretetet adni tudok, sokszor teszem, képes vagyok rá, van benne egy felsőbb érzés is talán.
Még az egónak is jót tesz. De kapni? A másik oldalon lenni? Befogadni azt, amit valaki szívből ad?
Kiszolgáltatni magunkat? Ijesztő érzés. Féltem, aggódtam, mit kell tennem. A szeretet tabuk nélkül él.
Felfeded magad, kitárod a szíved. A szeretet őszintesége megköveteli, hogy levesd a maszkokat.
Nem tudsz hamisat adni, azt megérzik! Ahogy te is megérzed. Ha adsz, azt adod, aki vagy.
Ha kapsz mindent megkapsz a másikból, amit neki szeretni jelent.
Ijesztő, hogy még nem értünk meg a szeretetre a mindennapokban. Hosszan megölelni egy ismeretlent?
Próbáltad már? Rájössz, hogy többé nem lesz ismeretlen, még ha 1 perce ismertem is meg.
Testvér, akit felismersz az idegenben, mert kitárja lelkét, ahogy te is kitárod, akaratlanul. A szeretet megnyit.
Ő is lélek, utazó, egyek vagytok. Ijesztő érzés felismerni ezt. A szeretetet csak úgy megtapasztalni minden előfeltétel nélkül.
Mi meg azon dolgozunk egy életen át, hogy megkapjuk, igazi paradoxon. Csak az elvárásainknak nem mindegy mit kapunk.
Ijesztő megismerni, hogy mindenhol ott van elvárások nélkül is. Benned van, mindegy mi van kint.
Ijesztő felismerni, hogy bármikor „használhatod” de még ijesztőbb rádöbbenni, hogy mégsem teszed.
Ijesztő rájönni, hogy a boldogsághoz nem kell semmi. Ijesztő felismerni, hogy eddig sem kellett. Akkor miért nem tettem?
Miért nem éltem?Miért nem mertem szeretni, szeretve lenni?
A szeretet árváiként kóborlunk sokszor. Közben mi magunk vagyunk a végtelen szeretet.
A magányt mi választottuk, mert félünk a fénybe lépni. Megbújunk a félhomályban.
A sok szeretet zavarba hoz, csínján bánunk vele, mintha csak el akarna fogyni, vagy nem érdemelnénk meg, hogy sokat kapjunk belőle.
Félünk szeretni és pláne szeretve lenni.
(Akkush)
Mi is a szeretet?

Szeretlek téged és segítem a kiteljesedésedet az életed minden területén.
Vagyis ott vagyok melletted, nem tüntetőleg, nem tolakodólag, de elérhető módon.
Támogatlak az utadon, az életed dolgaiban, terveid, vágyaid megvalósításában, kéréseidet teljesítem.
Elfogadlak olyannak, amilyen vagy, hiszen nem tudhatom, sorsod beteljesítéséhez miért arra a tulajdonságodra van szükséged.
A szívemmel és a lelkemmel látlak, mert a tükröm vagy, s a benned látott hibák az én kivetüléseim, amiből tanulhatok.
A kimondott szó lehet hazug, de amit a lelkeddel meglátsz bennem, az az igaz, és az áramlik feléd.
Nem teszek neked nagy ígéreteket, de a fontos dolgaidban ok és kérés nélkül segítek.
Nem ítélkezek a tetteiden, mert nincs jó és rossz.
A rossznak ítélt cselekvéseidből segítek kiemelkedni, hogy lelked ne szenvedjen a saját fájdalmától.
Egyszerűen veled vagyok, nem csak testben, de a lélek kapcsolódásával is.
Elvtelenül nem babusgatlak, hiú ábrándokat nem gerjesztek benned.
Ha kell, feladatot állítok néked, hogy ha megoldottad, legyen örömöd az eredményben, a sikeredben.
Megvédelek a külső veszélyektől, s, ha szükséges, önmagadtól is, bár sorsod fordulóit és buktatóit tiszteletben tartom, mert a tanulás néked is fontos.
Ragyog a szemem, sugárzik a lelkem, ha rád tekintek. Derű és nyugalom árad, ha megmosolyogtatlak.
(TündérNóri)

Köszönöm Anya!

Egyszer, ha a gyermekem elég nagy lesz ahhoz, hogy megértse, mi motivált engem, mint szülőt, ezt fogom mondani:

Annyira szerettelek, hogy
-mindig megkérdeztem, mikor és kivel mész el, és mikor jössz haza;
-megálltam, hogy az új kerékpárodra spórolj, annak ellenére, hogy egyszerűen megvehettem volna neked,
-hagytam, magadtól jöjj rá, az új legjobb barátod nem is olyan tökéletes;
-megbüntettelek azzal, hogy kitakarítsd a szobádat, s ezzel tölts 2 órát annak ellenére, hogy én 15 perc alatt elvégeztem volna;
-hagytam, lásd haragomat, könnyeimet, hogy megértsd, én sem vagyok tökéletes;
-nem vállaltam magamra a felelősséget tetteidért, még akkor sem, ha később a büntetés kemény volt, s nekem majd megszakadt a szívem.
De legalább annyira szerettelek, hogy nem féltem nemet mondani, még ha tudtam is, nem értesz meg, és lehet talán egy kis időre ezért meg is gyűlölsz.
Ezek voltak számomra a legnagyobb kihívások.
És ma meg vagyok elégedve, mert a kihívásokat legyőztem. És legyőzted te is.

Egyszer majd a gyermekeid nagyok lesznek arra, hogy megértsék, szüleik cselekedeteit, ezt mondod nekik:
Édesanyád nem rossz, mikor gondoskodik rólad.
Én már tudom, az anyukám volt a világon a legjobb, annak ellenére, hogy akkor épp az ellenkezőjét gondoltam.
Míg a többi gyerek reggelire is ehetett cukorkát, nekem gyümölcsöt, zöldséget kellett, meg pirítóst, meg tojást.
Míg a többiek limonádét ihattak ebédre és édességeket ehettek, nekem levest, húst, salátát kellett ennem.
És légy nyugodt, a vacsoránk is más volt, és én mindig azt hittem, csak azért mert nem szeret, nem akar adni.
Anyukámnak mindig tudnia kellett, hol és kivel töltöm a szabadidőmet. Tudnia kellett, kik a barátaim és mit csinálunk együtt.
Akkor azt gondoltam, ez rosszabb, mint a börtönben. Még dolgoznunk is kellett, edényt mosogatni, eltörölni, felmosni, megetetni a kutyát.
Akkor arra gondoltam, anya miatt kimaradok rengeteg élményből, amit a többiek átélhettek.
Mindig azt akarta, hogy csak az igazat mondjam. Néha még a gondolataimat is tudta olvasni.
Nagyon idegesítő volt. Még arra is ügyelt, hogy mossak fogat, mosakodjak és tanuljak. Néha már az járt az eszembe, el kell szökni otthonról.
Még azt sem szerette, ha mezítláb járok otthon. Miatta kimaradtam rengeteg élményből: nem kábítószereztem, nem fogyasztottam alkoholt.
Miatta soha nem sértettem senki testét, lelkét.
Igen, ez mind miatta történt.

Ma már saját családom van, jól nevelt vagyok és tisztelem az embereket, anyának sikerült bennem tartania a becsületet, a toleranciát, a veszély megérzését és elkerülését. Annak ellenére, hogy gyermekeim is néha biztos olyanokat fognak rólam gondolni, mint én régen az édesanyámról, tudom, a leghelyesebb útra vezetett, s nekem is ezt kell tennem.
Megértettem, hogy a nevelés nagy szeretetben, felelősséggel lehet csak gyermekeim boldogságára.
Igen, nagyon sok olyan édesanyára lenne szükség, amilyen az enyém....

Volt egyszer egy madár...

Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni ? És megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni.
És egyedül érezte magát.
Azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett.
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: "-Neked aztán mindened megvan"

De szép lassan különös átalakuláson ment át: most hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nőt már nem érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.

Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elveszítette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "-Miért jöttél?" - kérdezte a halált.
"-Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" ? felelte a halál. "-Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."
(Paulo Coelho)

Az elefánt-kötél

Egy férfi egyszer elefántok mellett ment el, aztán hirtelen, kissé megzavarodva állt meg, mert azt látta, hogy ezek a hatalmas teremtmények csak egy vékony kis kötéllel voltak kikötve az egyik lábuknál fogva. Nem voltak láncok vagy ketrec. Nyilvánvaló volt, hogy az elefántok bármikor odébbállhatnának, hiszen a vékony kis kötél nem akadály egy ekkora állatnak. Valamilyen oknál fogva azonban mégsem mentek arrébb.
Megkérdezte a közelben lévő gondozót, hogy miért állnak ott ezek az állatok, miért nem mennek el? Nos -mondta a gondozó, amikor még nagyon fiatalok és sokkal kisebbek, ugyanilyen méretű kötelet használunk, hogy megkössük őket. Ez akkor még elég, hogy megállítsa őket. Ahogy felnőnek, már hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy nem tudnak elmenni, ha a lábukon a kötél. Felnőttként is azt hiszik, hogy a kötél elég erős, hogy megállítsa őket így aztán meg sem próbálnak elmenni.
Ez elképesztő - gondolta a férfi. Ezek a hatalmas állatok bármikor szabadon továbbmehetnének, lerázva azőket visszatartó köteleket, de azt hiszik, hogy erre nem képesek, így aztán ottragadnak.

Ahogy az elefántok, mi magunk is mennyien úgy éljük le az életünket, hogy egy hitrendszerhez ragaszkodunk, miszerint nem vagyunk képesek valamire, mert korábban volt rá példa, hogy nem sikerült megtenni, amit akartunk.

A sikertelenség a tanulási folyamat része.

A létet át kell élni

A tudós biztosra vette, hogy előbb-utóbb megfejti a létezés titkát; biztosra vette, hogy csak idő kérdése az egész.
Úgy érezte, ha tüzetesen megvizsgálja a dolgokat, akkor minden kérdésére sikerül választ kapnia.
Egy nap egy piros rózsát vett észre az ösvény mellett.
- Gyönyörű! - suttogta. Kíváncsi lett a rózsa titkaira, ezért leszakította, és elvitte haza, hogy megvizsgálja.
Otthon aztán apró darabokra tépte a rózsát, de hiába, mert képtelen volt megtalálni benne azt, ami oly széppé tette.
Értetlenül állt a széttépett virág fölött.
- Egy nap ez a titok is ki fog derülni, erre a kérdésre is választ fogunk találni. Talán éppen én leszek az, aki megteszi ezt a felfedezést!
Ugyanazon a napon egy művész is végigment ugyanazon az ösvényen, és ő is megpillantott egy gyönyörű rózsaszálat.
Letépte, hazavitte, beállította egy vázába, és nekiállt, hogy lefesse. Miközben festett, a rózsa elhervadt és elpusztult.
A művész értetlenül rázta meg a fejét.
- Se szavakkal, se ecsettel nem tudom visszaadni ezt a szépséget. Talán egy nap valaki majd megfejti a titkot, mitől ilyen szépek a virágok...
A képem is szép, de közel sem olyan gyönyörű, mint a rózsa volt!
Ugyanazon a napon egy szerzetes is végigment ugyanazon az ösvényen, és ő is megpillantott egy gyönyörű rózsaszálat.
Leült mellé, beszívta az illatát, elgyönyörködött benne, és úgy belemerült a szépségébe, hogy el is feledkezett arról, hol van.
Végül mosolyogva felállt és elsétált. Később elmesélte az esetet az egyik barátjának.
- És mire sikerült rájönnöd? - kérdezte a barát.
- Arra, hogy a létet át kell élni, meg kell tapasztalni, el kell fogadni, és ünnepelni kell, és sosem szabad kísérletet tenni arra, hogy megismerjük a részleteit.
Nézz csak! - mutatott körbe a kertben. - Nézz és láss, és fogadj el mindent olyannak, amilyen!


MIT AKAR A NŐ?

Az ifjú Artúr királyt rajtakapta és elfogta a szomszéd uralkodó, miközben az annak erdejében vadászott. A király a helyszínen megölhette volna Artúrt, mivel ilyen büntetés járt annak, aki vét más tulajdona ellen. De meghatódott a rokonszenvesnek talált Artúr fiatalságától, és szabadságot kínált neki, feltéve, hogy egy éven belül helyesen válaszol egy nehéz kérdésre. A kérdés pedig így szólt: Mit akar valójában a nő?
Egy ilyen kérdés a legbölcsebb embert is zavarba hozta volna, az ifjú Artúr számára pedig megválaszolhatatlannak látszott… Ennek ellenére még mindig jobb volt, mint akasztófán végezni, így aztán visszatért országába, és elkezdte kérdezni az embereket: a hercegn
őt, a királynét, a prostituáltakat, a szerzeteseket, a bölcseket és az udvari bolondot… Vagyis mindenkit, de senki sem tudott meggyőző választ adni.
Viszont mind azt tanácsolták neki, kérdezze meg a vén boszorkányt, mert csak
ő tudhatja a helyes választ. Az ára magas lesz, mert a vén boszorkányról köztudott volt a királyságban, hogy borsos árat kér szolgálataiért Eljött a megbeszélt év utolsó napja, és Artúrnak nem volt más választása, mint beszélni a varázslónővel. Az megígérte, hogy kielégítő választ ad, de előtte Artúrnak el kell fogadnia az árat. A banya feleségül akart menni Gawainhoz, a Kerek Asztal legnemesebb lovagjához, Artúr legjobb barátjához.

Artúr borzadva nézett a banyára: púpos és rusnya volt, csak egy foga volt, gusztustalan hangok kíséretében émelyít
ő szag áradt belőle. Még sohasem látott ilyen visszataszító teremtést. Megrettent attól, hogy arra kérje legjobb barátját, vállalja érte ezt a szörnyű terhet. Ám amikor értesült a javasolt egyezségről, Gawain kijelentette, hogy ez nem túl nagy áldozat barátja életéért és a Kerek Asztal fennmaradásáért cserébe.
Kihirdették az esküv
őt, a boszorkány pedig pokoli bölcsességével így szólt: a nő valójában azt akarja, hogy saját életének ura legyen.

Mindenki azonnal tudta, hogy a boszorkány nagy igazságot mondott, és hogy az ifjú Artúr király megmenekült. Így is történt: a választ meghallva a szomszéd uralkodó szabadon bocsátotta. De micsoda esküvő volt az… az egész udvar ott volt, és senki sem érezte magát bánatosabbnak, mint a megkönnyebbülés és szorongás között verg
ődő Artúr.
Gawain udvariasnak, nyájasnak és tisztelettudónak mutatkozott. A boszorkány pocsékul viselkedett, kézzel evett, közben pedig szörny
ű hangokat és szagokat bocsátott ki magából.

Eljött a nászéjszaka, amikor Gawain a hitvesi ágyban várta, hogy feleségével egyesüljön. És akkor belépett a szobába a legszebb lány, akit férfi valaha is álmodott. Gawain elképedve kérdezte, hogy mi történt. A lány azt felelte, mivel a férfi udvarias volt vele, idejének egyik felében a rettent
ő, másik felében a vonzó külsejével fog mutatkozni. Melyiket szeretné nappal és melyiket éjszaka? Micsoda kegyetlen kérdés…! Gawain gyorsan mérlegelni kezdett. Legyen mellette napközben egy imádni való fiatal nő, akit mutogathat a barátainak, és ossza meg az ágyát egy undorító banyával? Vagy mutatkozzon nappal a szipirtyóval és házasélete intim pillanatait töltse egy ifjú szépséggel…?
Ön hogyan döntött volna, mit választott volna? Gawain válasza alább olvasható, de miel
őtt elolvasná, döntsön ön is…

A nemes Gawain azt válaszolta, hogy válasszon a n
ő maga.
Ezt meghallva, a n
ő azt mondta, hogy éjjel-nappal szép hölgy lesz, mivel a férfi tiszteletben tartotta és megengedte neki, hogy életének ura legyen. Mi ebből a tanulság? A tanulság lejjebb van, de mielőtt elolvasná, gondolkozzon el rajta…
 
AZ A TANULSÁG, HOGY NEM SZÁMÍT, CSINOS VAGY CSÚNYA-E A N
Ő… ALAPJÁBAN VÉVE, HA NEM ÉLHETI AZ ÉLETÉT, AKKOR BOSZORKÁNNYÁ VÁLTOZIK...



Az indián kultúra etikai kódexe

1.Napfelkeltekor imádkozni: a "Nagy Szellem" csak akkor hall, ha beszélsz hozzá!

2.Legyünk türelmesek azokkal, akik elvesztették belső útmutatásukat.
A tudatlan, haragos, féltékeny és kapzsi emberek, valójában mind elveszett lelkek. Azzal segíthetünk nekik, ha útmutatásért imádkozunk számukra.

3.Te találd meg Önmagad! Senkinek ne engedd meg, hogy megmondja mi az utad és ki vagy Te. Ez az út csak a Tiéd! Kísérőid lehetnek az utadon, de járni senki nem járhat helyetted!

4.Otthonod vendégeinek szentelj nagy figyelmet! Tálald fel nekik a legjobb ételedet, biztosítsd nekik a legkényelmesebb fekhelyet, és végig bánj velük megbecsüléssel és tisztelettel!

5.Soha ne vedd el azt, ami nem a Tiéd! Legyen az egy személy, egy közösség, egy kultúra, vagy a puszta tulajdona. Amiért nem Te dolgoztál meg, az nem is a Tiéd!

6.Adj tiszteletet mindennek, ami egyszer visszakerül majd a földbe. Legyen az ember, vagy növény.

7.Tartsd tiszteletben más emberek gondolatait, kívánságait és szavait. Hagyd meg mindenki számára az önkifejezés szabadságát.

8.Ne terjessz másokról negatív pletykákat. A negatív energia, amit bele raksz az Univerzumba, megsokszorozódva tér vissza hozzád!

9.Mindneki hibázhat. És minden hiba megbocsátható.

10.A negatív gondolatok megbetegítik az elmét, a testet és a lelket. Törekedj a pozitív hozzáállásra!

11.A természet nem értünk van. Hanem a mi részünk. Része a világ családjának.

12.Amikor valakinek a szívét bántod, a fájdalma méregként tér vissza hozzád.

13.Legyél őszinte mindig, az őszinteség az univerzum tesztje.

14.Tartsd meg az egyensúlyt! Törekedj, hogy mind testben, mind lélekben, mind a szívedben erős, tiszta és egészséges legyél! Dolgoztasd meg a tested, hogy erősítsd az elméd! Gazdagítsd lelki tudásod, hogy meggyógyuljanak érzelmeid!

15.Hozz egyértelmű határozott döntést, hogy ki vagy te, és hogyan reagálsz a körülötted lévő dolgokra. Vállalj felelősséget a tetteidért!

16.Tartsd tiszteletben mások magánéletét és személyes terét, a magántulajdon szent és sérthetetlen.

17.Légy őszinte magaddal! Nem segíthetsz másokon, ha képtelen vagy segíteni magadon!

18.Tiszteld mások hitbéli meggyőződéseit. Ne akard a hitedet ráerőltetni másokra.

19.Oszd meg szerencsédet másokkal, jótékonykodj!

20.A gyermekek a jövő magjai, ültess a szívükbe szeretetet és öntözd azt bölcsességgel és élettapasztalattal. Amikor felnőttek, adj nekik teret a növekedésre.

ORIAH HEGYI ÁLMODÓ indián törzsfőnök verse

Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.

Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom. Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegülve, anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva, mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.

Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.


Az élet olyan, mint egy csésze kávé...

Egyszer egy csapat öregdiák, valamennyien igen sikeresek a munkájukban,  összejött, hogy meglátogassák az öreg professzorukat. A kedélyes társalgás hamarosan az életben és a munkában megtapasztalt stresszről szóló panaszáradatba torkollott.
A házigazda ekkor kávét ajánlott a vendégeinek, majd kisvártatva egy nagy kannával, valamint számos különféle csészével tért vissza a konyhából. Volt köztük porcelánból, műanyagból, üvegből, sőt kristályból készült is. Az egyik olcsó, a másik drágább, és akadt köztük néhány igen különleges darab is.
Vegyenek maguknak a tálcáról, kínálta őket a professzor.
Mikor már minden kézbe jutott csésze, az öreg tanár körbenézett, majd így szólt:
"Ha észrevették, az összes drága csésze gazdára talált, míg az egyszerűbb, ne adj'isten, csorba szélűek, megmaradtak. Azt kell mondjam, hogy míg egyfelől természetes az, hogy mindenki a legjobbat választja magának, másfelől viszont éppen ez a gyökere az önöket gyötrő sok stressznek és problémának.
Amit eredendően akartak, az, ugye, a kávé, és nem pedig a csészék. Ám önök kiválogatták a legdíszesebb csészéket, sőt, titkon a társaikét is alaposan szemügyre vették… Nézzék: az életük  a kávé, a csészék pedig a munka, pénz, társadalmi pozíció. Csupa olyan eszköz, ami arra való, hogy az Életet megtartsa, tartalmazza, de nem változtatja meg annak eredeti minőségét. Sokszor megesik, hogy miközben a csészére koncentrálunk, elmulasztjuk az Isten adta "kávé" élvezetét…
Ne engedjék hát, hogy a csészék az orruknál fogva vezessék önöket! Élvezzék inkább a kávét."

(Ismeretlen indiai szerző, közreadta Dr. Divya Singhal, fordította: F. Tóth Krisztina)


A BOLDOGSÁG TITKA

Sok-sok évvel ezelőtt élt Indiában egy bölcs, aki azt mondta, hogy egy nagy titkot őriz egy varázs ládában, ami az élet minden területén sikeressé teszi, és ezért a világ legboldogabb emberének tartja magát. Sok irigy király ajánlott neki hatalmat és pénzt, még meg is próbálták ellopni a ládát, mind hiába. Minél jobban próbálkoztak a megszerzésével, annál boldogtalanabbak lettek, mert az irigység nem hagyta élni őket. Így teltek-múltak az évek és a bölcs egyre boldogabb lett. Egy nap egy kisfiú toppant be hozzá és azt mondta:
- Uram, én is határtalanul boldog szeretnék lenni, mint te. Megmutatod nekem, hogyan érjem el a boldogságot?
- A bölcs a gyermek tisztaságát és egyszerűségét látva így szólt:
- Neked megmutatom a boldoggá válás titkát. Gyere velem és nagyon figyelj:
Valójában két ládában őrzöm a boldogság titkát, a szívemben és az eszemben. A nagy titok pedig nem más, mint egy lépésekből álló sorozat, amit életed végéig követned kell.

Az első lépés azt, hogy tudd: Isten minden dologban ott van és ezért szeretned kell Őt, és hálát adnod Neki, mindazért, amid van.

A második lépés, hogy szeresd önmagad és minden nap lefekvéskor és felkeléskor ki kell jelentened:
- Én fontos vagyok, képes vagyok, értékes vagyok, okos vagyok, kedves vagyok, sokat várok magamtól, nincs olyan akadály, amit le ne tudnék győzni. Ezt hívják magas önbecsülésnek.

Harmadik lépés, hogy a gyakorlatban is megvalósítod, amit magadról állítasz. Vagyis ha azt gondolod, hogy okos vagy, viselkedj okosan; ha azt gondolod, hogy képes vagy, tedd meg amit kitűzöl magad elé; ha azt gondolod hogy nincs akadály, amit ne tudnál legyőzni, akkor tűzzél ki célokat az életedben és harcolj értük amíg el nem éred. Ezt a lépést motivációnak hívják.

Negyedik lépés, hogy ne irigyelj senkit azért, amije van, vagy ami ő maga, ők elérték a céljukat, te érd el a sajátjaidat.

Ötödik lépés, hogy ne őrizgess a szívedben haragot senki iránt; ez az érzés nem fogja hagyni, hogy boldog légy. Hagyd, hogy Isten törvényei tegyenek igazságot, te bocsáss meg és felejts.

Hatodik lépés, hogy ne vedd el azt, ami nem a tiéd, emlékezz, hogy a természet törvényei szerint, ha valakitől elveszel valamit, akkor holnap elvesznek tőled valami értékesebbet annál, amit elvettél. Fizesd meg a tartozásodat, add vissza, ami nem a tiéd, kérj bocsánatot, add oda mindenkinek azt, ami megilleti. Így biztosítod a békédet.

Hetedik lépés: Ne bánj rosszul senkivel. A világ minden élőlényének joga van ahhoz, hogy tiszteljék és szeressék.

És végül a nyolcadik lépés. Mindig mosolyogva kelj fel, és fedezd fel a szépséget és a jót a téged körülvevő dolgokban, gondolj bele, hogy milyen szerencsés vagy, amiért annyi mindened van, segíts a többieknek, anélkül, hogy arra gondolnál, hogy semmit sem fogsz kapni cserébe; figyeld meg az embereket és fedezd fel bennük a jó tulajdonságaikat, nekik is add át a titkot, hogy győztessé váljanak, és így BOLDOGOK LEGYENEK.


Indiai mese

Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és egy gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak.
Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik.
A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett.
Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert.
Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni.
Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett.
Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört. Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak.
Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt.
Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett.
Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset.
Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén. Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le.
A gyerek ránézett, és azt felelte.
- Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!


Az idős ács


egy szép napon úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulnia. Főnökének elmondta, hogy bár hiányozni fog a kereset, amit a munkájáért kapott, mégis otthagyja a házépítést, mert többre értékeli a szabadidőt, amit az évtizedek során nem tölthetett csalájával.
- Valahogy majd csak elleszek - mondta
A főnők nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, és arra kérte őt, hogy utoljára segítsen még neki felépíteni egy házat. Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő és máris látni lehetett, hogy az utolsó házba a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány. Szomorú befejezése volt ez az egyébként kiváló és elkötelezett ácsmester szakmai életének.
A ház átadására megjelent a főnők is, magával hozta a ház kulcsait, és átadta azokat az ácsmesternek.
- Ez a Te házad - mondta - Ezt én adom ajándékba.
Az ácsmester meg volt döbbenve. Milyen kár..... Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, egész másképp dolgozott volna.
Így van ez mindannyiunkkal. Építgetjük életünket nap-nap után, de sokszor nem éppen a lehető legjobbat adjuk ki magunkból. És aztán rádöbbenünk, hogy magunknak kell, majd abban a házban laknunk, amit építettünk, ha újra kezdhetnénk, egészen más életet építenénk.
De már nincs visszaút, Te is építőmester vagy, Te is nap mint nap kalapácsot fogsz a kezedbe, hogy szöget verj a falba, léceket illesztesz egymáshoz, falakat húzol fel.
Valaki úgy fogalmazott, hogy "az élet egy csináld magad vállalkozás"! Ahogy ma állsz a dolgokhoz, és ahogy döntesz, az szabja meg, hogy holnap hogyan élsz majd.


Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy nagy amerikai városban a nem indián barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak.
Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcákon. Az autósok nyomták a dudákat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkokon, a város zaja szinte süketítő volt.
Egyszer csak megszólalt az indián:
- Hallok egy tücsköt.
- Az nem lehet - mondta a barátja. - Ekkora zajban hogy lehetne meghallani egy tücsköt?
- Biztos vagyok benne, hallottam egy tücsköt!
- Ez őrültség! - mondta a barátja.
Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között megtalálta a tücsköt. A barátja álla leesett.
- Ez lehetetlen! Neked természetfölötti hallásod van.
- Nem - válaszolt a bennszülött -, az én fülem semmiben sem különbözik a tiédtől. A dolog csak azon múlik, hogy mire figyelsz jobban.
- Ez lehetetlen, én soha nem hallanék meg egy tücsköt ekkora zajban!
- Nem, az egész csak azon múlik, hogy mi a legfontosabb neked. Figyelj! Bemutatom.
Az indián kivett a zsebéből néhány érmét, majd a földre ejtette őket. Harminc méteres körzetben mindenki megfordult, hogy vajon az érme, ami leesett, nem az övék-e.
- Látod már, mire gondoltam? Az egész csak azon múlik, hogy mi az, ami fontos számodra.




A PIROS ÜVEGGOLYÓ

A nagy depresszió évei alatt egy dél idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban lévő zöldségből, gyümölcsből vásároljak.
Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöldbabos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos kisfiú beszélgetését.
- Hello Barry, hogy vagy?
- Hello Miller úr! Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot, nagyon jól néz ki.
- Nagyon finom is. Hogy van anyukád?
- Erősödik, napról-napra erősödik.
- Az jó. Segíthetek valamiben?
- Nem uram. Csak csodálom a babot.
- Szeretnél belőle hazavinni?
- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.
- Nos, mid van, amire elcserélhetném a babot?
- Csak egy üveggolyóm van.
- Tényleg? Hadd nézzem csak.
- Tessék, itt van. Nagyon szép.
- Igen azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem.
Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?
- Nem egészen, de majdnem.
- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb,
erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.
- Rendben van - köszönöm Miller úr.
Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen.
Egy mosollyal így szólt:
- Van még két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almáért, paradicsomért, vagy ami éppen van.
Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal - és mindig visszajönnek -, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros és hazaküldi őket egy zsák valamilyen más zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, halványkéket például.
Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Coloradó államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak az üzletét.
Aztán eltelt jó néhány év.
Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem, hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem.
Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak.
Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katona egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve. Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézett rájuk férje koporsója mellől. Mindhárom fiatalembert megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek.
Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót.
Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyókról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.
- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a mértet illetően, eljöttek, hogy kifizessék tartozásukat.
Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.
Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.
A történet arról szól, hogy a szavainkra nem fognak emlékezni az emberek, de kedves cselekedeteinkre annál inkább!    


Egy bölcs asszony, amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ.
Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral.
Az éhes utas meglátta a drágakövet az asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki.
A nő habozás nélkül neki adta a követ.
A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie.
Ám néhány nappal később a vándor visszatért az asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.
"Gondolkoztam" - szólalt meg.
" Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb.
Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ."


A SAS TÖRTÉNETE

Fajtájában a sas rendelkezik a leghosszabb átlagos élettartammal. 70 évig is élhet.
De kemény döntést kell hoznia, hogy elérhesse ezt az életkort.
40 éves korában: hosszú, hajlékony karmaival többé nem tudja megragadni táplálékául szolgáló zsákmányát. Hosszú, éles csőre meggörbül. Elöregedett nehéz szárnyai, a vastaggá vált tollak hatására, akadoznak a mellén.
Ekkor a sas csupán két lehetőség közül választhat: vagy elpusztul, vagy egy 150 napig tartó változás fájdalmas folyamatán esik át.
A sasnak egy hegy csúcsára kell repülnie és a fészkén kell ülnie. Itt a sas addig ütögeti a csőrét a sziklához, amíg csőre kiszakad. A sas kivárja, hogy kinőjön új csőre. Ezután kiszaggatja karmait. Amikor új karmai kinőttek, a sas elkezdi kitépkedni régi tollait.
Öt hónappal később sor kerül újjászületésének híres repülésére, és a sas még tovább 30 évet él.
Miért van szükség a változásra?
Gyakran szükséges, hogy a túlélés érdekében végigvigyük a változás folyamatát.
Néha szükséges megválnunk régi emlékeinktől, szokásainktól és egyéb régi hagyományainktól.
Csak a múlt hordalékától megszabadulva használhatjuk ki a jelent.




Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz